Kondor Vilmos

Kondor Vilmos blogja

Részlet A másik szárnysegédből

Alig egy hónap múlva már olvasható az új regény, és ennek kapcsán kiadóm úgy döntött - nem utolsó sorban Németh Kriszta hangja és hangszíne és hangulata felett érzett örömöm következtében -, hogy megkéri, olvassa fel A másik szárnysegéd első három fejezetét. A végeredmény emitt hallható, és voltaképpen nincs is mit titkolnom azon, hogy nekem nagyon tetszik, és köszönöm, hogy ilyen jól adta vissza, amit leírtam. Furcsa hallani Miklóst női hangon megszólalni (már ha elnézik nekem ezt a képzavaros félmondatot), de a furcsaság tétova érzete odáig tartott, amikor Horthy rárivallt Miklósra. Mert ugyan tudtam, mi lesz a következő mondat, majdnem felugrottam, amikor a kormányzó Miklóshoz fordult. De mindenki meghallja maga.

Advertisement

1.

A kormányzó háttal állt nekem, kezét összefogta a háta mögött, és tisztán láttam, hogy a jobb kézfeje remeg. A hatalmas franciaablakon nézett ki a Krisztina körútra, ám kétlem, hogy látott volna bármit is a forgalomból. Mialatt torkomban dobogó szívvel vártam, hogy megszólaljon, egyre apám szavai visszhangoztak bennem: „Fiam, az egyenruhádon és a becsületeden soha nem eshet folt. Soha.” Az egyenruhám most is fess volt, mint mindig, de a becsületemről ugyanez nem volt elmondható.

Amint a kormányzó lassan hátrapillantott, még jobban kihúztam magam, bár se kedvem, se okom nem volt arra, hogy szálfaegyenesen álljak.

– Mi történt? – kérdezte Horthy olyan halkan, hogy alig hallottam, de nem is kellett hallanom, tudtam, hogy mit kérdez. Azt, amit egy apa ebben a helyzetben kérdezhet.

– A fiát, főméltóságú uram, a fiát… – hallgattam el egy pillanatra, mert nem tudtam, hogyan mondjam el neki azt, amit el kellett mondanom. Annak ellenére nem ment, hogy többször gyakoroltam magamban, mit és hogyan fogok mondani. – A fiát, Nickyt…

Advertisement

Miklós a neve! – rivallt rám a kormányzó úgy, hogy a többiek is összerezzentek, mert nagyon ritkán emelte csak fel a hangját. Nagyon ritkán. Most azonban felemelte, majd olyan gyorsan pördült meg, hogy a kávéscsészéjéből egy csöpp a szőnyegre hullott.

– Elnézést, főméltóságú uram – nyögtem, mert valójában nem tudtam, hogyan lehet ezt elmondani, gyakorolhattam magamban eleget. A Ludovikán mindenre megtanítottak, erre azonban nem. A fronton mindenre felkészítettek, erre azonban nem. – A fiát, főméltóságú uram, Miklóst elrabolták – közöltem végül hangosan, egyszerűen és jól érthetően. Nem kellett cifráznom; pontosan ez történt.

Advertisement

Horthy nem felelt. Lassan letette a mellette álló kis asztalkára a kávéscsészéjét. A Zsolnay remegve koccant a csészealjhoz. A kormányzó rám emelte tekintetét, majd úgy rivallt rám, mint Somogyi tanár úr a negyedik bében, amikor sokadjára sem csináltam meg a gyökvonásokkal kapcsolatos algebra-házifeladatomat.

Hogyhogy elrabolták?

És ahogy akkor, a negyedik bében, úgy most is megfeszültem, de válaszolni nem tudtam, mert a kormányzó megint az ablak felé fordult, megfogta a függönyt, és akkor sem tudta volna titkolni, hogy remeg a keze, ha akarja. A brokátfüggöny lassan, kísértetiesen követte keze remegését.

Advertisement

– Nickyt elrabolták… – ismételte halkan motyogva. – Nickyt el…

Nekem is fenntartásaim voltak ezzel a reggeli találkozóval kapcsolatban, ahogy másoknak is, de erre nem számítottam, nem számíthattam, pedig mindenre fel voltam készülve. És ha mi nem számítottunk rá, hogyan számíthatott volna rá a kormányzó? Amint reggel áthajtottunk az Erzsébet hídon, gondolatban mindenre felkészültem, arra azonban nem lehetett, hogy egy csapat német katona töri ránk az ajtót az Eskü téren, és fegyvert rántanak ránk.

Advertisement

A kormányzó megfordult, lassan odament az íróasztala előtt álló, magas hátú foteljához, és a karfába kapaszkodva leült. Miután pár pillanatig bámulta az oroszlánlábas dohányzóasztalon heverő bronz cigarettakínálót, rám emelte a tekintetét. A szeme véreres volt, a levegőt azonban nyugodtan szedte, csak az arca nyúlt meg nagyon. Augusztus vége óta szolgáltam őt, amikor is az egyik szárnysegédje lettem. Azóta egyre többször láttam sokkal öregebbnek a koránál, de ezzel mind így voltunk, akik az iroda munkáját segítettük. Az irodát pedig Nicky vezette.

A kormányzó beesett vállal, ölébe ejtett kézzel ült a fotelban, pontosan úgy, ahogy a nagyapám szokott, aki a krími háborúban túl közel állt az ágyúhoz, és rosszabb napjain nemhogy nem hallott, de nem is nagyon tudta, hogy hol van. Megköszörültem a torkom, mert nem tudtam, hogy a kormányzó mit akar tenni: hallgatni vagy inkább a részleteket hallani. A hangra felkapta a fejét, és bosszúsan, kurtán mordult rám.

Advertisement

– Mondja már, mi történt, hadnagy! – intett türelmetlenül. – Mire vár? Tapsra? Engedélyre? Parancsra? Sült galambra?

– Igenis, főméltóságú uram. – Kezemet szorosan a hátam mögött tartottam, bal kezemmel átfogtam a jobb csuklómat, sapkámat a hónom alá szorítottam, és sorolni kezdtem, hogy mi történt. Egy percre sem kellett megállnom gondolkodni, mert amikor félórája kocsiba vágtam magam, és a Vár felé indultam csikorgó kerekekkel, a legapróbb részleteket is rögzítettem magamban, hiszen tudtam, hogy nemcsak közvetlen felettesemnek, Tost Gyula alezredesnek kell beszámolnom, hanem magának a kormányzónak is. – Reggel fél kilenckor ültünk autóba a főbejárat előtt – böktem a fejemmel hátra, a Palota főbejárata felé. – A testőrség parancsnokának utasítása értelmében az egyik autót én vezettem, és egy testőr meg főméltóságú uram fia ült benne, a másik autóban pedig három testőr utazott. Lassan tudtunk csak legurulni a Várból a köd miatt… – Kinéztem az ablakon, de a ködnek nyoma sem volt már, ahogy büszkeségemnek sem nagyon.

Advertisement

2.

Amikor két órával korábban Tost Gyula alezredes, a kormányzó másik szárnysegéde lekísért a lépcsőn a járó motorral várakozó Mercedeshez, nem álltam meg, hogy vissza ne forduljak.

Advertisement

– Alezredes úr, nem hiszem, hogy jó ötlet ez a találkozó ezzel a dr. Wolffal.

– Az nem a maga feladata, hadnagy, hogy az iroda ötleteit minősítse – felelte Tost alezredes, és amint megrebbent a jobb szemhéja, tudtam, hogy csak azt ismétli, amit mondania kell.

Advertisement

– Igenis.

– A maga feladata az, hogy biztosítsa Nicky testi épségét. Semmi más.

Félreálltam, mert az ajtóban megjelent a kormányzó fia. Járása most különösen bizonytalannak látszott. Egy régi balesete miatt a lábát úgy tartotta, mintha minden pillanatban ki akarna fordulni, arca merev volt, és nem szólt semmit, csak elment mellettünk, majd beült a Mercedesbe. A másik autóban, egy sötétkék Opelban, már ott ült a testőrség három tagja, én pedig fejembe csaptam a sapkámat, tisztelegtem Tost alezredesnek, és beültem a Mercedes kormánya mögé. A kocsi lassan, lomhán, szinte vonakodva indult el. Nem csoda, hiszen a W230-as karosszériája páncélozott, a motor teljesítményét azonban nem növelték meg, így nemcsak lassan indult, de lassan is gyorsult, lomhán haladt és komótosan állt meg, ennek ellenére én szerettem az autót. Nicky igényeinek megfelelően alakították ki a belsejét, amiért én kifejezetten hálás voltam, mert a bőrülést például soha nem szerettem.

Advertisement

Hallottam, hogy mutatóujjával idegesen kapargatja az ülését borító francia vásznat, és ugyan Tost alezredes a lelkemre kötötte, hogy ne zaklassam a kérdéseimmel, mégis odafordultam hozzá.

– Ki tud a találkozóról, uram?

– Miért kérdi? – Nicky a balesete óta rövid mondatokban beszélt, ami nekem eleinte fel sem tűnt, hiszen ritkán voltak körülöttem szószátyár emberek.

Advertisement

– Uram, valamiért úgy érzem, hogy nincs minden rendben ezzel a megbeszéléssel.

– Bornemisszában kétkedik?

Nem, nem Bornemissza Félixben kételkedtem, aki a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Társaság elnökeként egymaga többet tett a fegyverszünetért a szovjettel, mint a parlament két háza együttvéve. Ezt a találkozót is Bornemissza szervezte, de nekem nem vele szemben voltak fenntartásaim, hanem ezzel a semmiből hirtelen előkerült dr. Wolffal szemben.

Advertisement

– Uram – kezdtem, kezemet a kormányon pihentetve. – Az Államvédelmi Központ semmit sem tudott kideríteni erről a dr. Wolfról, pedig maga Ujszászy vezérőrnagy vette kezébe az ügyet.

– Ez mit, mit, mit… mit bizonyít? – kérdezte Nicky, nekem pedig a szemem sem rándult, amiért megint elakadt. Beszédhibája csak akkor jött elő, ha ideges volt. Mint például most.

Advertisement

– Azt, hogy nem Tito küldte – feleltem.

– Vagy azt, hogy… – kezdte Nicky, aztán elhallgatott. Rápillantottam. Szájával egy szót formált, de csak lassan sikerült kimondania. – Toti… Tito… ennyire ügyes.

Advertisement

– Annyira ügyes, hogy senki sem hallott még az emberéről? – kérdeztem, de azt már nem tettem hozzá, hogy ennyire senki sem lehet ügyes.

– Majd kiderül – legyintett Nicky, aztán elővett egy cigarettát, de kiesett az ujjai közül, és a padlóra hullt.

Advertisement

– Roadtélet! – szaladt ki a száján a káromkodás. Nicky a kormányzó előtt soha nem átkozódott, mások előtt is csak nagyon ritkán. Mire kihúzott egy újabb szálat, már nyújtottam is neki a tüzet. Ő enyhén remegő bal kezével a lángba tartotta a cigarettát, de rögtön ki is fújta a füstöt. Nem volt oda a cigarettáért, ahogy én sem, de én legalább nem szívtam. Amint kiértünk a Dísz térre, lassítottam, mert tudtam, hogy Nicky nem szereti az erős kanyarokat, ezért is hagyta benne a kocsiban az eredeti motort. Mindig azt mondta, ahová ez a Mercedes nem tudja elvinni, oda nem is érdemes elmennie. A téren német katonák álltak egy terepjárónak támaszkodva. Kettő közülük suhanc volt még, rosszképű külvárosi kölykök, akik ahelyett, hogy nagydarab és kelletlen bajor tehenészlányokat kergettek volna valahol a Fekete-erdő mélyén, Budán, a Vár előtt állomásoztak, és csak az isten a megmondhatója, hogy mit láttak már eddig, és mire voltak képesek. Elég időt töltöttem én is a keleti fronton, nem lettem volna meglepve, ha a suhancok valójában harcedzett veteránok lettek volna.

A kocsi lágyan ringatózott a macskaköveken, ahogy ráfordultunk a Hunyadi János útra. Jobbra, a kaszárnya épülete előtt két honvéd állt komoran, az épület melletti parkból pedig eltűntek a mókusok. Nem szerettem különösebben a mókusokat, de nem akartam igazat adni a pletykának, hogy vannak, akik ráfanyalodnak a rágcsálókra. Azt sokkal hihetőbb elméletnek tartottam, hogy elfogyott a dió, a mogyoró meg a makk, nem találtak ennivalót, összepakoltak, és elköltöztek a Vérmezőre. Ott még az éghajlat is kedvezőbb.

Advertisement

Megvártam, amíg Nicky összeszedi magát.

– Majd kiderül, majd kiderül – ismételgette magát. – Most ezt kell mennünk… – Mélyet szívott a cigarettából, aztán lassan kijavította magát. – Ezt kell tennünk.

Advertisement

Én a magam részéről sem Titóban, sem a partizánjaiban nem bíztam, de szerencsére nem is nekem kellett vezetnem a fegyverszüneti irodát.

Lassítottam, mert a Várdombot borító bokros rengetegből egy szakadt télikabátba burkolt tizenévesforma gyerek szaladt elő, kezében egy ölnyi fával, mögötte meg egy ötvenes nő szedte a lábát, és az öklét rázta, szürke hajfonata kibuggyant a hanyagul megkötött kendő alól. Miután eltűntek az egyik lépcsőn, felengedtem a kuplungot, és sebességbe tettem a kocsit. A Mercedes olyan nehéz volt, hogy alig akart elindulni a meredek lejtőn. A visszapillantóba néztem. A testőrök szorosan követtek minket. A szélvédőn pár esőcsepp koppant. Felnéztem az égre. Alig láttam belőle valamit a ködtől, de amit láttam, az szürke volt.

Advertisement

A Clark Ádám térre érve erősen kellett fékeznem, mert egy busz nem adta meg az elsőbbséget. A sofőr rántott egyet a kormányon, mire az utasok mind egy kicsit jobbra dőltek, aztán a megkopott festésű Rába befordult az alagútba, és csak egy nagy füstfelhő maradt mögötte. Ráfordultam a Zita királyné útra, majd az órámra pillantottam, és láttam, hogy háromnegyed kilenc is elmúlt már. A lomha Mercedes egyik előnye az volt, hogy bátran elengedhettem a kormányt, vajmi kevés dolog tudta volna eltéríteni a kocsit. Nicky megnyúlt arccal, szeme alatt fáradt táskákkal ült hátul, és fújta a füstöt. Ellenőriztem a fegyveremet, de kibiztosítani még nem akartam. A testőrök szorosan mögöttünk jöttek, én meg a folyó felé kaptam a fejem, mert valami mozgást láttam arrafelé. Csak a Folyami Őrség egyik hajója rugaszkodott el a parttól. A parlament a távolban úgy gubbasztott a Duna partján, akár egy melegedő koldus, akinek a térde szinte a nyakába lóg.

Az Erzsébet hídon alig volt forgalom, gyorsan odaértünk az Eskü térre. Vasárnap lévén a templomból ki-kiléptek emberek, de korántsem olyan sokan, mint tavasszal.

Advertisement

Amint bekanyarodtam a térre, Nicky kiegyenesedett, lehúzta az ablakot, és kidobta a csikket. Nyakkendőjét megigazította, és körbepillantott. Lehet, hogy feltűnt neki a két zárt platójú, hatkerekű Einheits teherautó. Semmi sem utalt arra, hogy katonai gépjárművek lettek volna, bár a rendszámuk kétséget kizáróan német volt. Zöld festésük megkopott, ponyvájukon nem volt jelzés.

– Uram – szólítottam meg, miközben megállítottam az autót, de a motort hagytam járni.

Advertisement

Nicky úgy nézett rám, mintha egy fontos gondolatmenetet szakítottam volna félbe. Nem szólt semmit, csak a szemöldökét húzta fel.

– Uram, látja azt a két teherautót?

Nicky bólintott.

– Ezeket a két és fél tonnás Einheits teherautókat a Wehrmacht használja, uram.

3.

Nicky keze ott ragadt egy hosszú pillanatra a kilincsen, tétovázott felhúzott vállal és kicsavart felsőtesttel, és miközben a kesztyűtartót bámulta, szája szavakat formált, de hogy mit akart mondani, nem tudhattam.

Advertisement

Ekkor kinyílt a kocsi ajtaja. Az egyik testőr állt előtte, Nicky meg majdnem kiesett a Mercedesből, annyira markolta a kilincset. Én is kiszálltam, és rögtön végigsimítottam egyenruhám zubbonyán. Sapkámat megigazítottam, kesztyűmet felhúztam, és körbepillantottam. A Nagyboldogasszony templomának ajtaján éppen kilépett valaki, és megcsapta fülemet az éneklő gyülekezet meg az orgona hangja. Mögöttem, az Erzsébet hídon egy Hangya teherkocsi zihált, mintha legalább egy hengere nem járt volna. Az előttem álló két teherautón semmiféle megkülönbözető jelzést nem láttam: ha német katonai járművek is voltak, a tényt gondosan álcázták. A két teherkocsi nem közvetlenül a Bornemissza irodájának helyet adó, négyemeletes épület előtt parkolt, hanem egy kicsivel lejjebb, viszont mindkét jármű platója az épület bejárata felé nézett.

Odaintettem magamhoz a testőröket.

– Maguk ketten – mutattam a két fiatalabbikra – itt maradnak lenn.

– Értettük!

– Maga meg velünk jön – mondtam a harmadiknak.

– Értettem.

Nicky türelmetlenül igazított egyet a kalapján.

– Jöjjön, Wertheimer – szólt türelmetlenül.

– Azonnal, de előtte megnézem még azt a két teherkocsit. Van időnk, uram – feleltem az órámra pillantva. Öt perc kilencig. Körbenéztem, de semmi gyanús mozgást nem észleltem. A teherkocsikhoz siettem, mert kellemetlen előérzet töltött el. Nem tartottam attól, hogy SS-tisztek ugranak le a platóról és tüzet nyitnak ránk, ám az meglepett, hogy mindkét Einheits volánja mögött alvó, középkorú férfiakat találtam. Az egyik a kormányra borulva hortyogott, a másik meg hátradőlt a vezetőülésben, és kalapját a szemére húzta.

Advertisement

– Jöjjön már! – rivallt rám Nicky szokatlanul éles hangon. Sarkon fordultam, és ahogy elmentem az egyik teherautó mellett, megérintettem a ponyvát, hátha felfedi a titkát, de azt leszámítva, hogy a kesztyűm tiszta maradt – ami elég szokatlan dolog egy felponyvázott teherkocsitól október közepén –, mást nem tapasztaltam.

Az épület kapuja nyitva állt. Mindketten ismertük a járást, mivel többször is megfordultunk már Bornemissza irodájában. Én mentem elöl, mögöttem Nicky, hátul pedig a testőr. A lift már nem működött egy ideje, úgyhogy gyalog indultunk el felfelé. A lépcsőházban semmi mozgást nem láttunk, ám emiatt sem gyanakodtam, hiszen valahányszor itt jártunk, a ház élettelennek látszott, mint a város központjában meghúzódó megannyi épület: akinek pénze van, az szebb helyre költözik a zaj elől, akinek meg nincs, az kiadja a lakását irodának, és az árából már egy kisebb villát is tud bérelni Solymáron. Nekem ugyan eszem ágában nem lenne Solymárra költözni, de nincs is lakásom az Eskü téren. Igaz, máshol sincs.

Advertisement

Nem siettem, mert nem siethettem Nicky miatt. Jobb lábát kicsit húzta, ami viszont csak akkor zavarta, és csak akkor vált láthatóvá, ha lépcsőt kellett másznia. A második emeleti fordulónál megint az órámra néztem. Kilenc óra múlt egy perccel. Helyes. Nem szerencsés, ha a kormányzó fia pont időben ér oda egy találkozóra.

Nicky megállt, és lenézett az udvarra. Egy fikusz árválkodott az egyik sarokban, ezt sem öntözte már senki. Nicky levette a kalapját, és beletúrt hátrafésült fekete hajába. Ha tippelnem kellett volna Szotyorinál, a bukmékeremnél, hogy melyikünk az idegesebb, egészen eddig a pillanatig azt mondtam volna, hogy én. (Az már más kérdés, hogy Szotyori milyen oddszra fizetett volna.) Nicky erősen szorította a korátot, körmei és ujjbegyei elfehéredtek.

Advertisement

– Továbbmehetünk, uram? – kérdeztem halkan.

– Igen – felelte, majd kihúzta magát, és lendületesen nekiindult, egész hamar feljutottunk a negyedikre. Bornemissza lakása az épület nyugati oldalán helyezkedett el, és ahogy közeledtünk, szóltam a testőrnek, hogy maradjon majd az ajtó előtt, és rajtunk, valamint Bornemisszán kívül senkit ne engedjen se be, se ki. Közben odaértünk, a testőr tisztelgett, a sarka összecsattant, én pedig lenyomtam a kilincset, és beléptem a lakásba. Az előszobában félhomály honolt, az összes ajtó nyitva állt, a gang felől nem érkezett semmi fény. Intettem Nickynek, hogy várjon egy pillanatot. A nappali ajtajához siettem, miközben elmentem a konyha, az egykori cselédszoba és a fürdőszoba mellett. A nappaliba benézve mindent rendben találtam, üres volt. Szóval Tito különleges ügynöke vagy nem ismeri az óra fogalmát, vagy nem részesült megfelelő neveltetésben. Mivel Tito különleges ügynökéről volt szó, a második lehetőséget tartottam a valószínűbbnek, de azért az elsőt sem zártam ki teljesen. Bornemisszával úgy egyeztünk meg előző este, hogy a nagyobb biztonság érdekében ő már háromnegyed kilenckor kinyitja a lakást, és egy közeli kávéházban vár majd ránk.

Advertisement

Kitártam a nappali ajtaját, és intettem Nickynek, hogy jöjjön. Közben a fegyveremet meglazítottam a tokjában, és kibiztosítottam. Nem szerencsés megoldás, pláne ezeknél a sprőd tokoknál, de nem akartam semmit a véletlenre bízni. Nicky belépett, körbepillantott, aztán az ablakhoz ment, félrehúzta a horgolt függönyt, és lenézett a Dunára.

Megint az órámra pillantottam. Kilenc óra múlt öt perccel.

– Uram, ha öt perc múlva sem érkezik meg dr. Wolf, azonnal távozunk.

– Dddddhogy megyünk el – vágta rá Nicky idegesen.

– Uram, arra kérem, bízzon bennem – léptem feléje. Nicky az elmúlt két hónapban egyre bizalmatlanabb lett mindenkivel szemben, és ebben nem volt egyedül. A kormányzó közvetlen környezetében uralkodó és mindenkire kiterjedő paranoia engem is lassan hatalmába kerített. Mindenkiben árulót gyanítottunk, ami nem volt csoda, mert egy maroknyi embert leszámítva boldog-boldogtalan a németek szekerét tolta, vagy úgy, hogy a kormány működéséről napi rendszerességgel tájékoztatták a Harmadik Birodalom helytartóját, azt a nyálkás Veesenmayert, vagy úgy, hogy egyszerűen hagyták, hogy a németek azt csináljanak, amit akarnak.

Advertisement

Rossz előérzetem volt, valami nem volt rendjén, valamitől görcsbe rándult a gyomrom.

– Indulunk! – néztem az órámra, aztán Nickyre, végül az ajtóra, de tudtam, hogy elkéstem. Dr. Wolf megérkezett. Nem egyedül és nem fegyvertelenül. És ha ez nem lett volna elég, nem szerbül kiáltott ránk.

Share This Story

Get our newsletter