Kondor Vilmos

Kondor Vilmos blogja

Hogyan lett saját BMW 327-esem

Soha nem volt sportautóm, amit nem jelenti azt, hogy ne álmodoztam volna róla. A modern autók nem különösebben vonzanak - és némelyik ijesztően kicsi és még ijesztőbben gyors -, viszont a régi sportkocsik igen. Feleségem, ha csak teheti, úgy vackolja be magát egy Forma 1-es közvetítés elé, ahogy én helyezkedem el a Bullitt előtt, ám ezek a modern autók nem tudnak lekötni. Azok azonban, amelyikek mögött szemüvegben ültek a sofőrök, fejükre bőrsapkát húztak és a kanyarban úgy kapaszkodtak a kormányba, mint az életük függött volna tőle - na, ezek a versenyek mindig érdekeltek. És az egyik könyv anyaggyűjtése közben futottam bele egy ilyen versenybe, és egy ilyen versenyen a BMW 328-asba, azaz a Mille Migliába, és azt mondtam: ha egyszer, csak egyszer vezethetnék sportkocsit, hát ez lesz az. Úgy néztem a kocsit, mint a kisgyerek a lego bolt kirakatában a hatalmas űrhajót, és tudtam, hogy ha vezetni nem is fogok ilyet, de írni fogok róla, az biztos.

Aztán egy másik kutatás során rátaláltam a Szent Korona akciófilm(ek)be illő hányattatásaira, majd hamarosan megszületett a regény ötlete, illetve annak két magja. Egy: a főhőst Wertheimer Miklósnak hívják, fiatal katonatiszt, a kormányzó másik szárnysegéde. Kettő: egy BMW 328-ast fog vezetni. Annyira érdekelt az autó, hogy ennek mentem először utána, hogy aztán hamar belássam: Miklós nem fog Mille Migliát vezetni azon egyszerű oknál fogva, hogy az ténylegesen egy sportkocsi volt, keveset gyártottak belőle (nem egészen ötszázat), közúti forgalomban alig került belőle, és piszkosul, piszkosul drága volt. De ha mindezeket megoldom, akkor is lábon lövöm magam ezzel a típussal, mert erre még az is felfigyel 1944-ben Magyarországon, aki jó esetben kecske és birka között meg tudja mondani a különbséget, de egy Opel és egy DKW között már nem. Még akkor is, ha nem azt a gyönyörű acélszörnyet vezeti Miklós, ami 1940-ben megnyerte a Mille Migliát, hanem annak csak az országúti változatát.

Advertisement

Nem sokat kellett keresnem, hogy megtaláljam az előző típust, a 327-est, amitől megintcsak elállt a szívverésem. Képeket kerestem róla, és találtam, sőt még egy korabeli gépkönyvet is feltúrtam róla valahol, úgy éreztem, hogy ismerem az autót, tudom, hogyan billen meg egy erős kanyarban, hogyan rázkódik-hullámzik földúton, hogyan torpan meg, ha rálépek a fékre, és hogyan lehet vele kicentizni egy szerpentin szélét egy ködös januári hajnalon. Csak éppen nem vezettem még. Nagyon akartam. Aztán az történt, ami nem egyszer: későn eszméltem. Eszembe jutott ugyanis, hogy a BMW központja Münchenben van, ugye?

Ott.

Van múzeumuk?

Hogyne lenne.

Vannak benne ilyen autók?

Csak ilyenek vannak.

Konkrétan BMW 327-es kupé?

Magától értetődik.

Van külön kiállítás a kabriókból?

Csak az van.

Mikor zár a kiállítás?

Egy hete.

Advertisement

Csalódott voltam, nem tagadom, és nem utolsó sorban mérges magamra, noha nem tudhattam, hogy pont akkor zár be a kiállítás, illetve már be is zárt. Nekem azonban kellett egy ilyen autó, anélkül nem állhattam neki sem a regénynek, sem Miklósnak. Tudnom és látnom kellett, milyen a kocsija, ami mindennél fontosabb neki. Félretoltam mindent. Elkezdtem keresni. Sokáig kerestem, sok éjszakán keresztül, mígnem tavaly novemberben megjelent egy futár, kezében egy dobozzal, amit én olyan izgatottan bontottam ki, mint kölyökként a Lemezárugyár valamelyik autóját. Az én BMW 327-esem volt benne, 1:18-as méretarányban, nyitható ajtókkal, nyitható motorháztetővel, működő kormánnyal, dönthető ülésekkel, azaz nagyjából mindennel, amit látni akartam.

Advertisement

Az autót letettem magam elé, a laptopom mellé, és hónapokon keresztül ezt néztem akkor is, amikor nem láttam. Értettem Miklóst, hogy miért szerette az autót annyira, akkor meg pláne értettem őt, amikor pár hónappal később beültem egy igazi BMW 327-es volánja mögé, és mehettem vele egy kört. Az én BMW 327-esem azóta felkerült az egyik polcra (egy régi 1302-es citromsárga Bogár szintén 1:18-as makettje mellé, amilyen autóm viszont volt), és csak most jutott eszembe, amint a könyv borítóját nézegettem. Leszedtem hát, és nekiláttam, hogy lefényképezzem. Minden jól ment, amikor megérkezett a majdnem nyolcéves unokaöcsém a szüleivel.

Ez a te autód?

Igen.

Hú.

Tudom.

Játszhatok vele?

Ö.

Naaa, légyszíves...


Jó.

(Két mozdulat a kölyök részéről. A hátsó sárvédő félig törött el, a visszapillantó teljesen.)

Advertisement

Nem szándékos volt.

Azt reméltem. De most ennyi elég volt.

Várjál, hozok valamit.

Vártam. Kisvártatva megjelent, aztán a széken egyensúlyozva, nyelvét kinyújtva munkához látott. A végeredmény pedig... Nem így képzeltem Miklóst a kocsiban, sem Emíliát, és azt sem tudom, ki lehet a két gyerek (a kisfiú a puskával az unokaöcsém, az egyértelmű), de ahogy a könyveknek megvan a maga sorsa, úgy a jelek szerint az autóknak is. Ennek ez lett. És szerintem nem lehet oka panaszra.

Advertisement

Share This Story

Get our newsletter