Arra gondoltam, hogy játsszunk egyet. Mondhatnám úgy is, hogy játékra hívok mindenkit. Mert szeretek játszani. Mindig is szerettem. Hol ez, hol azt, hol kártyázni, hol társasjátékozni, hol legózni, hol meg csak szórakoztatni a kinti macskánkat egy fadarabra erősített masnival.

A játék, amit kitaláltam, nagyon egyszerű. Én elkezdek egy történetet, az olvasó pedig megmondja, hogy mi lesz a vége. Rendben, ennél azért kicsit bonyolultabb, gyorsan el is mondom, hogy miről van szó.

Évekkel ezelőtt megvettem a Rendőri Közlöny 1910-es évfolyamát egybekötve. Ezervalahányszáz oldalon apróbb és nagyobb bűnök, veszélyesebb és ártalmatlan bűnözők, titkok, vétkek, rejtélyek. A kor egyik nagy technikai vívmánya a fénykép volt, így a napi rendőri hírekben (hiszen erről volt szó) már fotókat is közöltek a tettesekről, az eltűntekről, az áldozatokról. Nyár végén valamiért nézegettem a képeket, olvastam a körözvényeket, aztán az egyik fotót megmutattam a feleségemnek, hogy nézze csak meg ezt az alakot. Micsoda rosszarcú egy figura. Mit követett el?, kérdezte. Szerinted?, kérdeztem vissza, és máris megszületett a játék ötlete.

Hat ember fotóját adom közre a napokban, először csak a fotóját mindenféle magyarázat nélkül, valamint egy novella kezdetét, főszerepben egy vagy több rendőrrel, amint elfogni készülnek vagy el is fogják a fotón szereplő alakot. A novella nem folytatódik tovább, és én arra kérem azokat, akik játszótársaim akarnak lenni, hogy tippeljék meg, mit követhetett el a képen szereplő ember. Gyilkos? Betörő? Csaló? Rabló? Lótolvaj? Mindenki írja meg a tippjét hozzászólásban, és másnap este minden kiderül, mert közreadom a Rendőri Közlöny címlapját, benne a fotón szereplő ember történetével. Aki a legközelebb jár a megoldáshoz, kap egy dedikált példányt A másik szárnysegédből.

Összesen hat ilyen történetet írtam meg, hat arc keresi a sorsát, és miután a végére értünk, el kellene döntenünk, hogy melyik történetet fejezzem be. A legtöbb szavazatot kapó sztorit még decemberben befejezem, és közzéteszem itt, a blogon.

Induljon hát a játék egy ISMERETLEN SZÁRMAZÁSÚ EGYÉN történetével. Ki lehet ő? Holnap este kiderül, addig várom a tippeket, ötleteket, magyarázatok - legyenek bármilyen vadak vagy triviálisak, ugyanis az élet mindig furcsább a fikciónál.

Játszótársam...

(Jelen fénykép megjelent a Rendőri Közlöny 1910. február 13-iki számában)

Valahonnét ismerte ezt a férfit, meg mert volna esküdni rá, de az ő pozíciójában az ember nem esküdözik csak úgy. Először is, a férfi fiatalnak látszott, megtévesztően fiatalnak, pedig nem volt az. Első pillantásra azt mondta volna az ügyeletes tiszt, aki nekiállt megírni a jelentést, hogy körülbelül huszonnégy éves lehet. De amikor a férfi hátrahajtotta a fejét, és megszívta az orrát, a tiszt úgy döntött, hogy lehet már harmincnégy éves, de akár negyvennégy is. Meglepte, mennyire jól fésült az illető annak ellenére, hogy állítólag magyar. A tiszt soha életében nem látott még magyart, hallani is csak keveset hallott róluk, de valamiért kételyei voltak általános jólfésültségüket illetően. Vaduzban nem éltek magyarok, csak lichtensteiniek. Vagy svejciek, mint ő.

Most meg itt van ez a magyar, ki elég gyatrán beszél németül, csak ül, és az orrát szívja, de Westphal ügyeletes tiszt gyanakszik, elvégre ezért fizeti a vaduzi nagyhercegség, hogy gyanakodjon. Neki ez a magyar gyanús. Nem azért, mert annyi marhaságot hordott össze rettentő németséggel, hanem mert akinek ilyen rendezett frizurája meg gondosan nyírt bajusza van, annak ennél sokkal jobban kellene beszélnie németül. Ráadásul valahonnét nagyon ismerős volt neki, és noha tudta, hogy soha nem látta, az érzés úgy nyaggatta, mint a frissen vásárolt és még nagyon merev ingnyak.

A férfi Westphal őrmester becslése szerint nem lehetett több százhetven centinél, és ha levette volna magáról azt a ronda, zsákvászonból készült ruhát, akkor nem nyomott volna többet ötven kilónál. Az őrmester felpillantott a kitöltendő formanyomtatvány lassan megtelő rubrikáiból, és majdnem a homlokára csapott. Megvan, hogy honnét olyan ismerős neki ez a férfi! Hát persze, hát persze, hát persze. Gyerekkorában nyaranta a szüleivel sokat jártak a Quaderröfiweg mentén elterülő kis tóhoz. Annak a partján szokott vasárnaponként megjelenni egy férfi, hasonló termetű, mint ez az állítólagos magyar, még a bajusza is ugyanolyan gondosan nyírt volt, és ha saccolnia kellett volna Westphal őrmesternek, azt mondta volna, hogy legalább hat foga hiányzik ennek az alaknak is, csakúgy, mint annak a hangoskodó perecárusnak a tó partján.

Mindenki ismerte a hangoskodó perecárust, mindenki, aki akár egyszer egy fél órára leült a tó partjára megetetni a bágyadt kacsákat. “Itt a perreccc! Frissropogósbajor perreccc! Egyenesen a kemencéből, egyenesen a kemencelapátról, egyenesen a kosaramból, itt a perreccc!” - húzta a férfi maga mögött a kis kézikocsiját, amelyen egy irdatlan nagy kosár állt, piroskockás konyharuhával letakarva. Ha valaki mégsem hallotta a fejhangú bömbölését, a próbaidős harangnak is beillő csengő hangjára biztosan felfigyelt, mert a Perreccces úgy rázta a csengőt, mintha az élete múlott volna rajta. A gyerekek imádták: szüleiktől kunyerált pénzzel a kezükben rohantak a Perreccceshez, aki legalább annyira szerette a kölyköket, mint a pénzt, amelyet kiváló bajor perecéért kapott.

Most azonban nem ez a férfi ült vele szemben, hanem... Westphal őrmester lerakta a lúdtollat az asztalra, és hitetlenkedve csóválta a fejét. A férfi mintha elaludt volna. Aludt a szemtelen magyarja! Westphal őrmester megcsóválta a fejét, elővett egy parányi kis elefántcsontból készült fésűt - amelyet az apósától kapott, aki Calcuttában vette, amikor éppen selyemben utazott bors helyett -, és megfésülte a bajuszát. Nagyot sóhajtott, és írt tovább. Könnyebb volt így: nyugodtan vizsgálgatta a férfi vonásait, a ruháját, és ha a szeméhez ér a formanyomtatványban, akkor majd felébreszti.

Keze erős volt, de nem kérges, és ez sem passzolt a durva zsákvászonból készült ruhához. A nadrág harangozott a bokája fölött, cipője kitaposott volt, de nem lyukas. Westphal őrmester a saját cipőjére pillantott, amelyet Münzbergből hozatott egy morva cipésztől, és belegondolt, milyen lehet olyan cipőben élni, mint amilyen ennek az állítólagos magyarnak a lábán van. Zoknija a bokájára csúszott, kalapja mellette hevert a földön, és úgy nézett ki, mintha egy tehén megrágta volna, de aztán kiköpte, mert nem ízlett neki. Egykoron fekete lehetett, de a rátapadt sok mocsoktól elkezdett fakulni. Karimája vékony, teteje csúcsos volt, és horpadt. Westphal őrmester szemügyre vette a férfi kezét. Hüvelykujja olyan volt mindkét kezén, mintha kalapáccsal lapogatta volna, ám körme nem volt sem kék, sem repedezett. Nem kőműves volt, nem is betűszedő. Talán asztalos. Ács. Valami hasonló.

A zakója inkább zubbony volt, rossz szabású, fakó, vászonnal fedett gombjait a nyakáig begombolta. Tokát nem eresztett, feltehetően nem volt miből, hiszen tokára csak annak telik, akinek van egy kis betétje a takarékpénztárban. Arca frissen borotvált volt, szeme körül ráncok gyülekeztek, füle egészen a fejéhez simult, orrából nem kandikált elő szőr, dús haját hátrafésülte, és láthatóan borbéllyal nyíratta. Nem biztos, hogy tegnap, de valamikor az elmúlt egy-két hétben. Westphal őrmester semmilyen különös ismertetőjegyet nem látott a férfin, azt azonban mégsem írhatta a rubrikába, hogy “olyan, mint a Perreccces volt gyerekkoromban.”

Megköszörülte a torkát. A férfi aludt. Hangosabban is megköszörülte. A férfi horkolni kezdett. Az asztalra csapott. A férfi mozdult egyet, majd hortyogott tovább. Westphal őrmester bólintott. Ám legyen. Elővette sípját, a szájába rakta, és fújt egyet. Rajta kívül senki sem volt az őrsön, ezért nem fogta vissza magát.

A férfi majdnem felugrott ijedtében. A szék megbillent alatta, és bármennyire is igyekezett, nem tudta már megfogni. Lassan felborult, miközben halkan káromkodott, majd az őrmesterre emelte a tekintetét.

“Szeme zöldesszürke”, írta az ügyeletes tiszt. “Tekintete tiszta.”

- Na akkor - állt fel az asztal mögött, és csípőre tette a kezét. - Kezdjük ott, hogy mi a neve. Aztán folytassuk ott, hogy mit keres itt. Még egyszer mondja el szépen, hogy ki maga, mert elsőre semmi értelme nem volt annak, amit mondott — tagolta lassan és érthetően a szavakat, ahogy a nagynénjével szokott beszélni, akit négy éve megütött a guta.

A férfi megcsóválta a fejét, aztán felállt, felállította a széket, leült rá, és így szólt:

- Bitte, Herr Komissar. Tut mir leid. Ich bin...